FARSANGI MULATSÁG

2010. február 12., péntek 15.00 óra
Belépő: 200 Ft

 

Az Irka Kör nevében szeretettel meghívunk minden irodalom és tánckedvelőt zenés verses táncdélutánunkra, amelyet a „dámák diadalma a fársángon" jegyében rendezünk.

Csokonai Vitéz Mihály 1798-ban így ír Dorottya vagyis a dámák diadalma a fársángon című furcsa vitézi versezetének elöljáró beszédében:

Somogy vármegyében lakám 1799-ben, és szerencsém vala sok vídám házaknál esméretségben lenni. Előhozódtunk együtt-másutt az időjárásról, a télről, a fejér vagy fekete karácsonról, s több effélékről, amik a mindennapi beszéllgetésnek vagy kezdete, vagy pótolói szoktak lenni. Illen intermezzo ritkán esett meg, kivált ha vegyes vólt a társaság, hogy elő ne jött volna a fársáng. Látám, hogy erről kivált a szépnembéliek nem éppen tudnak részvétel nélkűl szóllani: látám, hogy nagyrészént sajnálkoztak, hogy olly rövid időt szabott kalendáriomjok az országos bohóskodásra; láték modelleket a Dorottyára, de amelly modellek itt is csak ollyanok valának, mint mindazokban a tartományokban, amellyekre szóllott a régi lőcsei kalendáriom. Azonnal feltevém magamban, hogy amit egy vagy más személyben nemcsak akkor, hanem életemnek megrendűlt napjaiban, nemcsak Somogyban, hanem akárhol is valaha láttam horáciusi sóra valót, azt egy (a maga nemében gondoltatva) tökélletes ideálban kőltőképpen előadom. - Így kerekedett Dorottya.

Azonban költőnk nem csak elbeszélő költeményt írt Dorottyáról:

 

Dorottya kínjai

 

Hej, ha tudná kedves lélek,
Hogy érte mint pihegcsélek,
Ha rám szemesben ügyelne,
Bennem sok titkot fellelne.

 

Megesmerné lelkem kínját,
Lelkem kínjának a csínját,
Tapasztalná, mint forr vérem,
Mint küszködik a szemérem.

 

Azok a kézszorítások,
Sohajtások, pillantások
Nem módiból, galantságból
Estek, hanem forróságból.

 

Mely édesen beszélgettem,
Ha olykor szemben lehettem.
Ezt is Ámor cselekedte,
De az úr el nem értette.

 

Ha elértette: mért ment el
Olyan hideg komplimenttel?
Rám mért jobban nem vigyázott,
Mikor szemem úgy szikrázott?

 

De csak elnéztem zokogva,
Tegnap is a tánctól fogva
Mely hidegen traktál vélem,
Bár én a szót nem kímélem.

 

Az úr keze, mikor táncolt,
Az enyímhez képest jég volt;
S bármely heven szorongattam,
Szíves kölcsönt nem kaphattam.

 

S bátor mást akármit tészek,
Érte jutalmat nem vészek;
Sőt sokszor el sem fogadja,
S ha mit kezd is, abbahagyja.

 

Az úrnak sokkal kedvesebb,
Aki kőszívű s kényesebb;
Ej! a vadegrest szereti
S az asszúszőllőt megveti.

 

Szavát sem úgy szokta tenni,
Mintha el akarna venni;
Hozzám eddig csak úgy szíta,
Mint gavallér s fávoríta. -

 

Sokszor várom, de csalódom,
Sokszor látom, de nincs módom.
Szól, szól, de egy hév dámának
Kényei többre vágynának.

 

Azt veszem már észre éppen,
Hogy nem tűrhet semmiképpen:
Mert minden fordúlásinál
Vélem ellenkezőt csinál.

 

Elfordúl, ha mégyek felé:
Feláll, mihelyt űlök mellé:
Ha mit célzok, mindjárt felsüt.
Majd hogy a guta meg nem üt!

 

Ha valamely társaságba
Kezdek véle nyájasságba:
Mindjárt szérióz s valódi.
Az sem szívesség, sem módi! -

 

Ezer kínom ha meglátná
S újját sebembe bocsátná:
Tudom, hozzám lágyabb lenne,
Szükségemről mindjárt tenne.

 

Jaj, be nagy kín a hevesség,
Még nagyobb a szemérmesség!
Ez hallgatna, ama' szólna;
Csak mindkettő baj ne vólna.

 

Kőszív volt abb' a férfiba,
Ki béhozta a módiba,
Hogy ő bátran szóljon s járjon,
A dáma csak kéztől várjon.

 

Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
Az ifjaktól megvettetünk;
Ha szólni meg nem kívánunk,
Az ördög sem jár utánunk.

 

Égni kínos: szólni szégyen,
Már hát az ember mit tégyen?
Óh, férfiak vas törvényje,
Mely alatt nyög sok szív kényje!

 

De én bizony nem bánom már,
Szóljon akárki a tatár:
Mégis az úrnak megvallom,
Mert a sok tűrést sokallom.

 

Szóljak-é, vagy hallgassak-é?
Ez mindkettő az olyaké,
Kik örömest hallgatnának,
Hogyha hallgatni tudnának.

 

Már szívemnek nincsen nyugta,
Hallgatás zárját felrugta.
Ki is volna, ki ne szólna,
Ha íly kínok között vólna?

 

Megvallom, hogy úgy kedvelem,
Hogy még helyemet sem lelem;
Éltem sincs, csak nyújtózhatnám,
Az úr karjára vágyhatnám.

 

Ha pedig az urat látom;
Ásítozok, számat tátom,
Csiklándik bennem minden rész,
Hogy majd az eszem is elvész.

 

Álmaim is mind nehezek:
Mind csak kísértést érezek.
Az éjjel is a setétbe
Megnyomtak az úr képébe.

 

Édes ugyan a szerelem:
De keserűn bánik velem,
Ha mézét olykor mutatja,
Üvegen által nyalatja.

 

Kedvel szívem egy szép legényt,
De nem vár abból vőlegényt.
Én szeretem, de hiába,
Nem fogad gráciájába.

 

Én pedig ha neki volnék,
Inkább oly szívhez hajolnék,
Melyen a lágyság már nyílván
Megtetszik, mint az ért szilván.

 

De ő bár márvány légyen is,
Bár másokért megvessen is,
Nem csügged nálam a remény,
Mert csakugyan jobb a kemény.

 

Bámulásra méltó vennem,
Hogy lehet oly erő bennem,
Hogy gyarló lyánka létemre
Halál nem jön életemre?

 

Azt sincs honnan magyaráznom;
Hogy bent égek, kint meg fázom,
S két kerek dombocska alatt
Oly nagy Etna hogy lángolhat?

 

Mert ha szívemet cserébe
Tehetném az úr mellyébe,
Hogy egy nap ott szikrádzana:
Az úr a kútba ugrana.

 

De bár kútba ugranék is,
Bár benne nyakig állnék is;
Mégsem alunna el langom,
Melytől gyúlad tűzbarlangom.

 

Hanem, ha tán, mint szokásban
Van minden nagyobb városban;
Vízi puskával óltanák
Tűzem, lecsillapítanák.